♥ 8. rész ♥

- Nagyon örülök neki, hogy magaddal viszel.
- Nem szeretnélek ilyen állapotban itthon hagyni. Főleg, hogy néhány "őrült" rajongó téged piszkál, mert a barátnőm vagy. - mondta és a vállára hajtottam a fejem.
- Hát igen... nem is lehetnék szerencsésebb, nagyon sokan szerették volna kitalálni Anya foglalkozását. - nevettünk fel mindketten.
- Ne törődj velük... irigyek.
- Na de ennyire?
- Volt olyan barátnőm akit az utcán téptek meg. Szerencsétlennek egy helyen teljesen ki volt tépve a haja.
- Úristen, kezdek félni. - mondtam és beletúrtam a hajába, majd én is átöleltem a derekát.
- Mellettem nem kell. Hamarosan enni kéne répát. Nem is tudom van- e itthon. Megnézem, oké?
A szerencsének (vagy inkább nekem) hála, volt itthon répa. :) Azt az örömet látni az arcán mikor megpillantott kedvenc csemegéjét a hűtőben... felejthetetlen. ♥
- Nyam, nagyon finom. - bújt oda hozzám és nézte a kandallóban szikrázó tüzet. - Egy harapást neked.
- Köszi.
Beszélgettünk, nevetgéltünk és felidéztük a régi emlékeket. Voltak jók és rosszak, de a lényeg az, hogy szeretjük egymást és ez a fontos. Nem is értem mit kesergek. Van egy barátom aki szeret, helyes és nagyon okos, lehet még sok gyermekem és minden megvan amit csak kívánhatok  barátok és egyéb más finomságok. Kimondom; tökéletes életem van!
- Köszönök mindent! - mondtam miközben rágcsáltam a Louitól kapott répámat.
- Nagyon szívesen, semmiség... de mit is?
- Mindent. Gondoskodsz rólam, vigyázol rám, sőt még egy turnéra is magaddal viszel. Ez neked semmiség?... Szeretlek Louis, nem tudom elégszer mondani.
- Nincs mit köszönnöd. Igyekszem mindent megtenni a gyógyulásod érdekében. Gondolom, ha nekem lesz bajom akkor meg te segítesz nekem.
 Így van. Kihúzlak akár a halál torkából, így ni. - gyorsan felpattantam és megfogtam egy vázát és elkezdtem hadonászni.
- Köszi, de ugye a váza egyben marad?
- Persze. - majd letettem a szerencsétlen vázát és odamentem az ablakhoz és néztem a gyönyörű tájat. Kis idő után oda jött hozzám Lou is és átkarolt hátulról.
- Későre jár, nem kéne már aludni?
- Hmm? - reagáltam hirtelen.
- Nem vagy még álmos? Kimerítő napod volt.
- De, legszívesebben itt és most el tudnék aludni, de ez a táj... mesés.
- Nálad nem szebb. - megfordultam és megcsókolt. - Legalább akkor üljünk le tévézni.
- Okés. - huppantam le az ülőgarnitúrára. - Mit nézzünk?
- Dzsungel könyve jöhet? Légyszii.  - könyörgött.
- Rendben. Nézzük azt.
Reggel úgy ébredtem, hogy Louis ölébe volt hajtva a fejem, ő pedig a derekamra hajtotta a fejét és szólt a Dzsungel könyve. :) ♥